Ahimsa - nem a totál passzivitás szabálya

Az ahimsa amint láttuk, a jóga első és legalapvetőbb tétele. A nem ártás szabálya. Vagyis ugye az a hozzáállás, hogy szándékosan még csak nem is kívánunk senkinek és semminek rosszat, és pláne hogy nem is tesszük meg.

De felmerül a kérdés, hogy először is miért jó ez nekünk?
Másodsorban azt szeretném megnézni, hogy van e aktív vonzata is ennek a yamanak, vagyis követendő magatartásmintának? Engem ugyanis már a kereszténységnél is mindig bosszantott az az elgondolás, hogy ha megütnek akkor ne üssek vissza? Mindent passzívan csak tűrni kell?

No tehát, először akkor az, hogy miért is követendő az ahimsa elve. A jógafilozófiai magyarázat abból indul ki, hogy tulajdonképpen mindannyian, ember, állat, de még a kő is (vagy ha jobban tetszik az általunk élettelennek tekintett környezetünk, igen a jóga szerint annak is van lelke!), tehát minden teremtett lény és dolog valójában ugyanannak az isteni abszolút tudatosságnak a megnyilvánulásai. Olyanok vagyunk mind mint egy gázrezsó lángnyelvei, mind ugyanabból a forrásból eredünk, lényegileg egyek vagyunk. Egy minőség, egy életenergia, egy tudatosság hat át mindannyiunkat akár tetszik akár nem. Persze ez mindenkiben más potenciállal jelenik meg, de végülis egy tőről fakadunk. És itt jön be az, ami teljesen összevág a keresztyén "szeresd felebarátodat mint tenmagadat" kitétellel, hogy ha mást bántunk, akkor tulajdonképpen magunkat bántjuk, hisz lényegét tekintve egyek vagyunk. Nekem ezt leginkább az a tapasztalás teszi kézzelfoghatóvá, hogy ha valakit igaztalanul megbántok, akkor tudom, hogy utána rettenetes lelkiismeretfurdalásom lesz. Persze már hallom a kommenteket, hogy de a bérgyilkos meg a nagyon nagy szélhámosok nem szenvednek ettől, meg hány olyan ember van akinek igenis van elég vastag bőre ahhoz, hogy minden leperegjen róla. Ezzel ellentétben, szerintem, mivel mindenkinek van lelke, és abból természetesen fakadóan Lelki-Ismerete (lélekről alkotott ismerete, mégha oly indirekten is), előbb vagy utóbb, de mindenkinek bele kell néznie abba a bizonyos tükörbe (a lélek tükrébe) és számot kell vetnie önmagával. Láttunk már nem egy olyan példát is, hogy az addig töretlenül elszánt és megrögzött gonosztevők a haláluk pillanatában  mégiscsak valamilyen istenséghez kezdtek kiáltani megbocsátásért.
No hát ezért is "éri meg" (igen, sajnos úgy érzem manapság már csak ez a kissé anyagias megközelítés érthető) az ahimsa gyakorlása. Hogy végső soron ne ártsak önmagamnak, a saját lelkemnek se.

Ugyanakkor ott van a másik, a bevezetőben felvetett kérdés, hogy vajon az ahimsa csak passzív tartózkodást jelent az erőszaktól vagy lehet-e ennek aktív vonzata is? Emlékszem, amikor kamaszkoromban egyházi oktatásra jártam akkor ez a ne ölj parancsolat kapcsán úgy jött elő, hogy abban az esetben, ha az erőszak más vagy a saját életünknek a megóvásához lenne szükséges, akkor egyenesen kötelességünk lenne cselekedni. Persze azért ha lehet, ha van rá bármely mód, ne oltsunk ki egy másik életet, de ha tényleg nincs más mód, akkor fontosabb az ártatlan élet megóvása. Vagy például vegyünk egy egyszerű helyzetet a magyar valóságból. Hányszor előfordul az, hogy egy illuminált személy vagy kekec kamaszgyerekek elkezdenek valakibe belekötni a villamoson, buszon. És akkor mindenki csak áll és nem szól semmit. Bánthatják, alázhatják azt a szerencsétlent, mégis, akárcsak egy támadóval szemben is, de a tömeg, még ha tömeg is és tehetne valamit, valamiért mindig TEHET-etlen marad. Pedig ez is ahimsza, nagyon egyszerű.

Ilyenkor fel is lehetne szólalni. Bevállalni, hogy itt valami helytelen történik és azzal mi nem értünk egyet. És ha felállunk, akkor az egyben egy invitáció is lenne mások felé. Ezzel egyszersmind kinyújtanánk a "kezünket" a hasonló gondolkodásúak felé, hogy azok is megmutathassák magukat és egymásra találhassunk. Mert aztán egységben az erő, vagy ahogy a monarchia hajóin is ezt hirdette a felirat "Viribus unitis".

De ez nagyon hiányzik manapság, ez az egyéni és aztán abból fakadóan kollektív kiállás valami mellett. Pedig ez is nagyon fontos része az ahimszának, hogy nem hagyjuk elharapódzni a rontó erőket, hanem lehetőségeink szerint annak békés eszközökkel, de gátat vetünk. Thich Nhat Hahn az Erőről szóló könyvében (The art of Power) ezt úgy vezeti be a nagypolitika és a világban általánosan eluralkodó agresszió kapcsán, hogy emberként, pláne felébredt, az élet igazságára nyitott emberként kötelességünk és feladatunk az emberi tudatosság általános szinten való felemelése. Manapság minden lefele húzó, az istenitől eltávolodó tendenciákat mutat (vagy jógikusan szólva, tamaszikus). Ugyanakkor mindenkiben ott van a lehetőség, hogy a maga pici egyszerű részét felvállalva ezen megpróbáljon változtatni. Ha egy ember kiáll az egyetemes értékek mentén, akkor ez mások számára is motiváló lehet. És aztán ha összefognak, még a Biblia is leírja, hogy „Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Máté evangéliuma 18,20). És hívő ember számára kell ennél több? De pláne, ha Jézusra csak úgy gondolunk, mint egy hatalmas energiaforrásra, így aztán már vallástól függetlenül is bárki számára érthető, hogy mekkora energiatöbblettel bír a konstruktív kiállás.

Szólalj föl, vállalj felelősséget önmagadért és másokért, és emeld az emberi tudatosságot, mert csak így fordulhat meg a világ folyása.